Befejező/1.

Üdv mindenkinek! 

Mint ahogy ígértem, megpróbáltam egy olvasható befejezést írni, több-kevesebb sikerrel. 

A helyzet az, hogy elég érdekes módon sikerült megoldanom. A befejezőt, két részesre tervezem. Rengeteget gondolkodtam, hogy mi lenne az adott, legjobb téma, szóval a költözést választottam. Hát, ezt így sikerült megvalósítani.:) Nem tartom a legjobbnak, de, a semminél azért több, ha szabad így fogalmazni. xx

Jó olvasást! Ha tetszett, kérlek jelezd! Köszönöm!:)♥

Volt egy álmom. Egy álmom, ami mára már hihetetlenül távoli, szinte lehetetlen.

Álmodtam magamnak szépet, és jót.

Minden éjszakámat töprengéssel töltöttem. Képzeltem magamnak egy családot, népeset. Sok testvérrel, kedves, törődő szülőkkel: egy normális, bohókás, mégis komoly apával, és édesanyámmal, akit sosem ismerhettem.

Volt egy gyűrött képem róla, egészen kivehetetlen volt az arca, a papír, amire rányomtatták, szakadásnak indult.

Apámat tudatosan vertem ki fejemből, apró emlékeim sem maradtak róla.

Régen úgy véltem, voltaképpen reméltem, hogy ez az álom, családról, boldogságról, törődésről, szeretetről... Megvalósul.

Hiú ábránd volt csupán, bevallom.

Valahogy, minden alkalommal felébredtem. Pedig olyan szívesen ábrándoztam volna tovább, szüntelenül...

Végül, a tervem, miszerint magamnak keresem a boldogságot, nem igazán akaródzott megvalósulni.

Amint kizargattam mindenkit a szobákból, rájöttem, hogy én ezt nem akarom. Nem állok készen, egyszerűen... Túl gyáva vagyok hozzá!

Lenyugtattam a lakótársakat, és beadagoltam nekik, hogy megőrültem.

Erre ők furán néztek rám, azt hiszem, én is így reagáltam volna: düh rohamuk lett, majd vissza mentek aludni. Én pedig letörten elvonultam a vendégszobába. 

Hanyatt feküdtem az ágyon, és bámultam a plafonra. Mintha csak olyan érdekes lenne, vagy nem akadna más dolgom. Fel akartam adni! Elmenni, elmenekülni, itt hagyni ezt az egész borzadalmat. Ezt is elvetettem, nincs hová mennem. Nem csak beteg vagyok, de hajléktalan, kétségbeesett idióta.

A munkahelyemről is kirúgtak, mivel nagy önsajnálatom során nem tudtam időt szakítani arra, hogy bemenjek, és ledolgozzam a lemaradásom. Pénzem sincs, házam sincs...

Egyre jobb a helyzet.

Egész hetek teltek így el. Beletemetkeztem a feladásba, teljes megsemmisültségbe. Feküdtem, sírtam, aludtam, gondolkodtam. Ki sem mozdultam, nem engedtem senkit a közelembe. Eljutottam arra a pontra, hogy senki sem nyúlhat hozzám! Senki ne érjen hozzám! Még összetörnék, képtelen lennék felszedegetni a szétesett darabkáimat a padlóról.

Aztán, előjött bennem valami. Keresgetni kezdtem, még élő rokonaim után. Persze, mint arra számítani lehetett, esélytelenül. Találtam egy nőt, harminc körüli, Susan. Sajnálatos módon, nem volt elérhető állapotában. Nem is reménykedtem. 

Csörög a telefonom. Nem akarom felvenni. Nincs kedvem felvenni, semmi erőm hozzá. Nem akarok beszélni senkivel! Magamba akarok roskadni, egyedül ülni, fetrengeni a parkettán, nézni ki az ablakon, illetve a fejemből. -Egyébként, ténylegesen nem vagyok teljesen ép, agyilag.

Kitartóan csörög tovább a telefon. Oda sétálok. Megnézem. 

Ismeretlen szám.

Felvettem...

- Igen?- szólok erőtlenül. Hangom halk, szinte hallhatatlan. Olyan, mintha csak tátognék.

- Samantha Hamilton?- kérdi a vonal másik felén lévő.

- Én vagyok.

- Hallottam, kerestél. - mondja kedvesen, hangjából vélten mosolygott.

- Ki beszél?- értetlenkedek.

- Susan vagyok, költözz hozzám! Tudom, hogy nincs senkid, segíteni szeretnék rajtad!

- Hogy micsoda?- kerekedtek ki szemeim. Megijedtem, vagy meglepődtem? Nem tudom. Talán mind kettő. Mindenesetre, érdekes érzések kavarogtak bennem.

- Kérlek, ne ijedj meg! Rengeteget gondoltam rád, apád mondta, hogy egyedül maradtál. Én Amerikában lakom, szép idő, napsütés, új élet! Gondold át, légyszíves!- ujjongott.

Izgatottnak tűnt, mintha tényleg számítanék neki.

- Apám?- a sírás kerülgetett. Annyi mindent zúdított rám egy mondatban, esélyt sem adott, hogy átgondoljam, vagy feldolgozzam a történteket. Ugyanis, az állapotomon sajnos nem segített.

- Igen, hát nem nagyszerű? Annyi év után...

Nem tudtam mit szólni. A tudat, hogy találkozhatok azzal, aki tönkretette az egész életem, megrémisztett. Csak úgy simán, nem akartam látni. Pokol tüzére kívántam. 

Eltelt egy rövid idő. Néma csöndben ültem az ágyon, és néztem ki az ablakon. Az első, bátortalan krokodil könnycsepp is lefolyt már az arcomról, aztán ütemesen követte a többi. Szipogtam párat, nagy levegőt vettem. Kicsit sem éreztem jól magam, úgy éreztem menten elájulok. Alig kaptam levegőt, kezeim remegtek. Akár a nyárfalevél. Szerintem, sokkot kaptam.

- Itt vagy?- kérdezte. Teljesen megfeledkeztem róla.

- Adj egy kis időt! Át kell ezt még gondolnom...- csaptam rá a telefont, majd arcom törölgetve elfeküdtem az ágyon. 

Belefáradtam. Biztosan akarom én ezt?