Befejező/1.

Üdv mindenkinek! 

Mint ahogy ígértem, megpróbáltam egy olvasható befejezést írni, több-kevesebb sikerrel. 

A helyzet az, hogy elég érdekes módon sikerült megoldanom. A befejezőt, két részesre tervezem. Rengeteget gondolkodtam, hogy mi lenne az adott, legjobb téma, szóval a költözést választottam. Hát, ezt így sikerült megvalósítani.:) Nem tartom a legjobbnak, de, a semminél azért több, ha szabad így fogalmazni. xx

Jó olvasást! Ha tetszett, kérlek jelezd! Köszönöm!:)♥

Volt egy álmom. Egy álmom, ami mára már hihetetlenül távoli, szinte lehetetlen.

Álmodtam magamnak szépet, és jót.

Minden éjszakámat töprengéssel töltöttem. Képzeltem magamnak egy családot, népeset. Sok testvérrel, kedves, törődő szülőkkel: egy normális, bohókás, mégis komoly apával, és édesanyámmal, akit sosem ismerhettem.

Volt egy gyűrött képem róla, egészen kivehetetlen volt az arca, a papír, amire rányomtatták, szakadásnak indult.

Apámat tudatosan vertem ki fejemből, apró emlékeim sem maradtak róla.

Régen úgy véltem, voltaképpen reméltem, hogy ez az álom, családról, boldogságról, törődésről, szeretetről... Megvalósul.

Hiú ábránd volt csupán, bevallom.

Valahogy, minden alkalommal felébredtem. Pedig olyan szívesen ábrándoztam volna tovább, szüntelenül...

Végül, a tervem, miszerint magamnak keresem a boldogságot, nem igazán akaródzott megvalósulni.

Amint kizargattam mindenkit a szobákból, rájöttem, hogy én ezt nem akarom. Nem állok készen, egyszerűen... Túl gyáva vagyok hozzá!

Lenyugtattam a lakótársakat, és beadagoltam nekik, hogy megőrültem.

Erre ők furán néztek rám, azt hiszem, én is így reagáltam volna: düh rohamuk lett, majd vissza mentek aludni. Én pedig letörten elvonultam a vendégszobába. 

Hanyatt feküdtem az ágyon, és bámultam a plafonra. Mintha csak olyan érdekes lenne, vagy nem akadna más dolgom. Fel akartam adni! Elmenni, elmenekülni, itt hagyni ezt az egész borzadalmat. Ezt is elvetettem, nincs hová mennem. Nem csak beteg vagyok, de hajléktalan, kétségbeesett idióta.

A munkahelyemről is kirúgtak, mivel nagy önsajnálatom során nem tudtam időt szakítani arra, hogy bemenjek, és ledolgozzam a lemaradásom. Pénzem sincs, házam sincs...

Egyre jobb a helyzet.

Egész hetek teltek így el. Beletemetkeztem a feladásba, teljes megsemmisültségbe. Feküdtem, sírtam, aludtam, gondolkodtam. Ki sem mozdultam, nem engedtem senkit a közelembe. Eljutottam arra a pontra, hogy senki sem nyúlhat hozzám! Senki ne érjen hozzám! Még összetörnék, képtelen lennék felszedegetni a szétesett darabkáimat a padlóról.

Aztán, előjött bennem valami. Keresgetni kezdtem, még élő rokonaim után. Persze, mint arra számítani lehetett, esélytelenül. Találtam egy nőt, harminc körüli, Susan. Sajnálatos módon, nem volt elérhető állapotában. Nem is reménykedtem. 

Csörög a telefonom. Nem akarom felvenni. Nincs kedvem felvenni, semmi erőm hozzá. Nem akarok beszélni senkivel! Magamba akarok roskadni, egyedül ülni, fetrengeni a parkettán, nézni ki az ablakon, illetve a fejemből. -Egyébként, ténylegesen nem vagyok teljesen ép, agyilag.

Kitartóan csörög tovább a telefon. Oda sétálok. Megnézem. 

Ismeretlen szám.

Felvettem...

- Igen?- szólok erőtlenül. Hangom halk, szinte hallhatatlan. Olyan, mintha csak tátognék.

- Samantha Hamilton?- kérdi a vonal másik felén lévő.

- Én vagyok.

- Hallottam, kerestél. - mondja kedvesen, hangjából vélten mosolygott.

- Ki beszél?- értetlenkedek.

- Susan vagyok, költözz hozzám! Tudom, hogy nincs senkid, segíteni szeretnék rajtad!

- Hogy micsoda?- kerekedtek ki szemeim. Megijedtem, vagy meglepődtem? Nem tudom. Talán mind kettő. Mindenesetre, érdekes érzések kavarogtak bennem.

- Kérlek, ne ijedj meg! Rengeteget gondoltam rád, apád mondta, hogy egyedül maradtál. Én Amerikában lakom, szép idő, napsütés, új élet! Gondold át, légyszíves!- ujjongott.

Izgatottnak tűnt, mintha tényleg számítanék neki.

- Apám?- a sírás kerülgetett. Annyi mindent zúdított rám egy mondatban, esélyt sem adott, hogy átgondoljam, vagy feldolgozzam a történteket. Ugyanis, az állapotomon sajnos nem segített.

- Igen, hát nem nagyszerű? Annyi év után...

Nem tudtam mit szólni. A tudat, hogy találkozhatok azzal, aki tönkretette az egész életem, megrémisztett. Csak úgy simán, nem akartam látni. Pokol tüzére kívántam. 

Eltelt egy rövid idő. Néma csöndben ültem az ágyon, és néztem ki az ablakon. Az első, bátortalan krokodil könnycsepp is lefolyt már az arcomról, aztán ütemesen követte a többi. Szipogtam párat, nagy levegőt vettem. Kicsit sem éreztem jól magam, úgy éreztem menten elájulok. Alig kaptam levegőt, kezeim remegtek. Akár a nyárfalevél. Szerintem, sokkot kaptam.

- Itt vagy?- kérdezte. Teljesen megfeledkeztem róla.

- Adj egy kis időt! Át kell ezt még gondolnom...- csaptam rá a telefont, majd arcom törölgetve elfeküdtem az ágyon. 

Belefáradtam. Biztosan akarom én ezt? 

Zárás

Sziasztok!

Tudom, nagyon jól, hogy ezért a bejelentetlen szünetért egy hatalmas fejbekólintást érdemelnék.
Igazából, ez mind okkal történt. A helyzet az, hogy kifogytam. Nincs több ihletem. Ezek a blogolós időszakok...leáldoztak.
Sokat gondolkoztam, számtalanszor visszaolvastam az eddig közzétett részeket. Siralmasak, ezt az egészet nem is így akartam. Rengeteg idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, pocsékul írok...
Terveztem még egy utolsó befejező részt, de nincs túl sok kedvem hozzá. Rájöttem, hogy a személyes ismerőseimen kívül, senki sem olvasott. Néhány komment igazán jól esett volna, de meg sem próbálok erre hivatkozni.
Ettől függetlenül, erősen gondolkozom a befejező részen, hiszen rengeteg időm beleöltem az írásba, szeretném normálisan befejezni.
Köszönöm a kommenteket, oldalmegjelenítéseket. Sokat jelentettek, de tényleg... csak, ez nem az én világom.:')

A befejezést illetően, még jelentkezni fogok. Összehozok valami olvashatót.:)
Azt azért szerintem kijelenthetem, hogy nem tervezek happy end-et a végkifejletben...

Ég a fejemről a bőr rendesen, hogy kemény hat darab rész után, csak így itt hagyom ezt az egészet.
Szerettem írni, egy ideig el is hittem, hogy jó, amit csinálok. Már tudom, hogy nem érdemes hosszabb történet írásába belekezdenem, mert nem tudom végigvinni teljesen...:')

Szép estét!♥

Hatodik rész.-Elgondolkodtam, és hey! Van egy ötletem...

Hi... Drága, édes, gyönyörű olvasóim!♥
Megölhettek, teljesen megértem, hiszen hónapok óta nem hoztam egyetlenegy részt sem.
Ezer, meg még plusz egyezer bocsánat, de semmi idő, semmi ihlet.
Megállt a tudományom...
Az előző rész elég borzalmas volt, beismerem, és ez sem lett egy "hűű, de jó, csessze meg" fejezet, de igyekeztem az ihlethiány ellenére is valami értelmeshez hasonlót lefirkantani ide.
Két blogomat is bezártam, mert nem jött semmi ötlet. Ezt nem szeretném, és nem is szándékozom. Egészen a 30. részig megy a blog biztosan, onnantól kezdve pedig ahogyan jön, úgy írom a részeket. Ha nem jön, abba hagyom. De ne rohanjunk még ennyire előre, itt a hatodik fejezet. Köszönöm az eddigi nézettséget, remélem maradtunk még páran... Kommentárt is elfogadok, nem harapok érte!

Jó olvasást, és kitartás a sulihoz!
 Fanni.

Én már ténylegesen nem bírom felfogni, mi az Isten folyik körülöttem. Ez az egész... Jóval nagyobb józan észt, és iskolai végzettséget kíván, mint amilyennel én rendelkezem. Konkrétan, szerény véleményem szerint, még egy diplomás úrinőnek is feladná a leckét. Vázolnám a helyzetet, mert egyszerűen nem tudom másképp kifejezni magam, meg a hülye, kicsit sem egyszerű érzéseimet. Talán így könnyebben felfogom, remélhetőleg:

  • Kiengedtek a borzalom házából. Aminek így utólag egyáltalán nem örülök, sőt szabály szerűen vissza húz a szívem. Hiányzik, hogy volt életem, na meg volt hol laknom.
  • Össze jöttem egy fiúval, aki első pillantásra kedvesnek, figyelmesnek és meglehetősen együtt érzőnek tűnt. Mint végül kiderült, ezt is benéztem. Ez a srác egy tahó, gusztustalan alak, aki nem foglalkozik mással, csupán a saját szükségleteivel. Tipikus "rossz vagyok, ne szólj be..ja és meg foglak fektetni" gyerek. Hánynom kell tőle. Egyszerűen ki nem állhatom... Bah.
  • Kiköltöztem a saját házamból... Nem, inkább elmenekültem a lakásomból, amit mellesleg én tartottam fenn. Sok kedves szót, és törődést kaptam cserébe, épp ahogy vártam. Ja nem, mégsem.
  • Szégyenemre nem tudtam hová menni, így jöttem a legjobb barátnőm nyakára... Komolyan, lehetek ennél szánalmasabb? Valószínűleg igen.
  • Napokon át bőgtem mint egy 5 éves, aki nem kapta meg a kiszemelt labdáját, és ültem itthon mint egy jóllakott napközis, úgy mint aki totál jól végezte dolgát.
  • Végül, de nem utolsó sorban a kedvenc baklövésem: "randiztam" a haverommal... Hogy ez mért olyan nagy baj? Magyarázom... Még régebben megfogadtuk, hogy haverral, vagy haver legjobb haverjával nem kezdünk ki... Igaz, hogy ez egy rendkívül gyerekes és idióta "törvényünk", de be kell tartani. Ez a szabály...-ami mellesleg le is van jegyezve egy füzetbe... Tényleg gyerekesek voltunk.

Ha ezek az abszolút hülyeségek, amiket szép sorjában, időrendben listáztam nem lettek volna épp elegek, van még itt bőven onnan, ahonnan a többi érkezett.
Teljesen nem vagyok normális, de komolyan. Három ember iránt érzek valamit, amit nem tudok kifejezni, megmagyarázni, vagy szavakban elmondani. Ezt csak érzem, van és kész. Listázhatok megint? Könyörgöm, másképp egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Muszáj vázlatot írnom. Fogalmazás képtelen lettem, remek.
Hogy ne legyen az egész olyan egyhangú, és unalmas mint én, változtatok a felsorolás módján.

  Számozás:
  1. Harry... Ő az az ember, aki iránt érzek valamit, de fogalmam sincs mit. Tudom, ez most borzasztóan érthető volt, de egyszerűen nem tudok normális magyarázatot adni. Ő a tökéletes számomra, akit mindennél jobban "szeretek", bár arról fogalmam sincs, hogy milyen értelemben. Ezt az érzést viszont jóval felülmúlja az a harag, amit a távozása óta érzek. És most egyáltalán nem fújom fel, meg reagálom túl a dolgot! Nem, nem és nem! Hisz, ha mást nem legalább elköszönhetett volna... Legalább annyit megtehetett volna...
Annyira dühös vagyok ha rágondolok, a francba is. Dühít, hogy elment és nem jött vissza. Hogy elment és felém sem nézett. Az, hogy nem szólt előre, meg az is, hogy köszönni is képtelen volt. Fáj, hogy fogalmam sincs arról, vajon ő mit érezhet?! Megöl a tudat, hogy most is lehet valakije, csak épp remekül titkolja. Egyszerre szeretem és utálom jobban, mint bármelyik ellenségem. Normális dolog ez? Én kétlem...
  2. Nath... Jesszus. Legyek őszinte, vagy hazudjak inkább? Gyűlölöm, haragszom rá... És legszívesebben leszúrnám egy konyha késsel, most pedig nem vicceltem! Irritál, de a gyönyörű szemeiben valahogy még mindig elveszek... Hülye érzések, de utálom őket!
  3. Justin... Legújabb "jelölt". Vele EGYENLŐRE nincs semmi gondom, igazán jól esett, amiket az elmúlt napokban mondott/tett. Éjjel nappal vigasztalt, csitított ha sírtam, segített vissza aludni a legrémesebb álmaim után is... Akkora hálával tartozom neki, hogy azt vissza fizetni lehetetlen. Félek, hogy egy életre az adósa leszek és talán félre érti a helyzetet, épp úgy, ahogy én.

Most úgy érzem magam, mint a szajhák legnagyobbika. Hogy a fészkes fenébe lehet érezni bármit is, egyszerre három ember iránt? Legszívesebben szembe köpném magam, kár, hogy erre képtelen vagyok. Ráadásul az egész életem egy romhalmaz. Emberek, kellhet még több?
Sajnáltatás, ez volt az utolsó dolog amit csinálni szerettem volna. Sajnáltatom magam, ahelyett, hogy tennék valamit, bármit.
Azt hittem mélyebbre nem is süllyedhetek. Nagyot tévedtem... Szánalmas vagyok.
De a picsába is... Muszáj tennem valamit!!!

Egyszeriben felhagytam a gondolkozással, és hirtelen elhatározástól vezérelve pattantam fel az ágyról, majd rohantam a folyosóra. Tisztában voltam vele, hogy ezzel a műveletemmel mindenkit felverek, még a holtakat is, de épp ez volt a célom. Zajt csapok, hogy mindenki felfigyeljen rám, aztán felvázolom a tervet. Tisztáznom kell ezt az egészet, mind magamban, mind az említettekben. Nem élhetek kételyek között, nekem erre szükségem van.
Izgatottan trappoltam végig a folyosón, ide-oda rohangászva. Megpróbáltam a lehető legjobban dübögni elgémberedett lábaimmal.
Lihegve pattogtam még kettőt, aztán az ajtókat kezdtem figyelni. Lassan, de biztosan mind két szoba be, illetve kijárata nyitódni kezdett, én pedig álmosabbnál álmosabb arckifejezésekben, valamint borzos hajkoronákban gyönyörködve nevettem el magam. Olyan viccesen festettek, egyszerűen nem tudtam vissza fojtani az előtörni készülő röhögésemet.
Reakcióm láttán Jade arckifejezése egyszerre váltott át kómásból, dühössé és boldoggá egyaránt. Dühös volt, mert felvertem édes álmából, amit megértek. De boldog, Jade, kora reggel? Ezek a szavak egy mondatban? Ez meglehetősen érdekes...
-Sam, úristen te nevetsz? Ez... Én megöllek!-jött közelebb hozzám, a "meghalsz te dög...komolyan beszélek!..." nézése kíséretében.........